A könyvben Leo emlékezik, milyen volt kövérkésnek, ügyetlennek lenni, olyan gyereknek, aki kemény elszántsággal, folyamatos szorgalommal, kitartó küzdelemmel élfocistává vált. Emlékezik, milyen volt tehetségesként, milyen volt „sztárként” létezni, de emlékszik a balesetre is, amiben akadnak homályos pontok, szürkék, mint az eső és köd, amikor megtörtént a tragédia, melynek következményeként kerekesszékbe került.
Emlékezik az apja, Enrico is: saját gyerekkorára, a fiáéra, és arra a töretlen akaratra, ami Leoban megvan, de benne nem volt. Annyira magával ragadják az emlékek, hogy belesüpped az önsajnálatba, pontosan, amikor a fiának szüksége lenne rá.
Emlékezik Viola anyja is: a férjére, az árulására, és a tévé és cigaretta kábító hatására. Emlékszik a biztonságos kanapéra, és a látszatéletre a sorozatokból. Nincs ott, amikor Violának szüksége lenne rá.
De ott vannak az edzők, a tanárok, és ott van Ruben is. És ott lebegnek a célok, csak meg kell őket találni, el kell őket érni. Violának át kell ugrania az összes gáton, nem csupán a sportpályán, de a lelkében is. Leonak célt kell találnia, motiváló erőt, és meg kell tanulnia elfogadni azt.
Emlékszik Viola is, mindenre. A leckékre az iskolában, amelyet később tudásra vált; az edző szavaira, amelyeket aztán tettekre vált; a családjára, az apjára, amit erőre és komolyságra vált; és a válás előtti anyjára, amelyet az elfogadássá lényegít , hogy aztán váratlanul haraggá transzformálja azt, amit elfogadásnak vélt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése